dec 312010
 

Ennyit ér ma a karikatúra – mutatja a lyukas kétfillérest, a hazai szakma jelenlegi legmagasabb elismerését a korábban számos újságnak rajzoló Nemes Zoltán ádándi karikaturista.

Nem véletlen, hogy ez lett a neve a díjnak – így Nemes Zoltán, a szakma által frissen alapított elismerés első győztese. – Kitalálói már a nevével is szerették volna jelezni a szakma jelenlegi megbecsülését. Körülbelül ennyit ér ma egy karikatúra. Egy lyukas kétfillérest.

Nemes sem a rajzolásból él, ma már csak egy-egy ritka felkérés esetén rajzol, az asztalfióknak nemigen alkot, úgy tartja, ez olyan lenne, mintha valaki magában beszélne. Egy-két karikaturista tud csak megélni ma Magyarországon a rajzolásból, s ahogyan az Ádándon élő alkotó mondja, ez bizony magyar jelenség.

– Teljesen kiszorult a karikatúra a sajtóból az utóbbi időben. Persze, idehaza mindig is mostohagyerek volt, a művészetek „legalja”. S mint ilyen, tökéletes lakmuszpapír, hiszen az árvíz is mindig a legalul állót éri el először. A világ legtöbb országában ugyanakkor virágzik a műfaj, s nem csak nyugaton, hanem Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában is komoly, elismert művészeti ág, művelői kényelmesen megélnek belőle. De például Iránban, Törökországban is hatalmas a megbecsülése a manuális művészeteknek, így ennek is.
Szerencsés korban kezdett dolgozni a friss díjazott. – 1989-90-et írtunk, s míg addig csak az állampárt rajzos propagandalapja, a Ludas Matyi létezett, akkor indult a Hócipő és fiatal rajzfilmesként lehetőséget kaptam a megjelenésre ebben az új szatirikus újságban. Azt hittük, nálunk is nyugati szelek fújnak immár és itt a lehetőség az európai trendnek megfelelő színvonalas karikatúrákra. Egy darabig így is volt. Ma meg már megalázó, hogy az „új sajtóba”, az online médiába nem tudunk betörni, mert azt mondják, rajzoljunk csak, de fizetni nem tudnak érte. Így aztán előbb a sajtóból, aztán a köztudatból szorult ki a karikatúra. Hiszen ez is egy nyelv, vannak írói, olvasói, van jelkészlete, amit ismerni kell ahhoz, hogy be tudja valaki fogadni, hogy megértse. Nincs már kinek átadni a nyelvet, mert felnőtt mára egy olyan generáció, amelyik nem tudja olvasni a karikatúrát, nem képes megérteni, mit akart közölni az alkotója. Kelet-Közép-Európa karikatúrája éppen azért volt kiemelkedő mindig, mert a rajzolók rá voltak kényszerítve arra, hogy a sorok között üzenjenek, mint az újságírók. Hiszen a rajz is csak így jelenhetett meg a lapokban.

A szakmának tetszik

Rang, óriási megtiszteltetés a Lyukas kétfilléres díj Nemes Zoltán számára, annál is inkább, mert a karikaturisták szavazatai alapján ítélik oda, azaz nincsen benne semmi oda nem illő, így például politika, hanem csak tisztán szakma. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) működtet karikaturista szakosztályt, az adott ki most a díjjal együtt egy kiadványt az idei legjobb alkotásokból. – A szakmának ezek szerint legalább tetszik, amit csinálok – így Nemes.

A karikatúra voltaképpen áldozata az általános eligénytelenedésnek, ami a médiából árad – állapítja meg Nemes Zoltán. – Minél szélesebb közönséget kiszolgálni, e cél alá rendeltek mindent, a piramis legalját célba véve, azt, ahol a legszélesebb a befogadó bázis. S ott már tényleg csak a valóságshow van. Közben azonban elfelejtődik a média felelőssége. Hiszen köztudott, hogy amit megmutat, azzal megváltoztatja a jövőt, generációk gondolkodását, értékrendjét befolyásolja. Tanít, nevel. Ezért nem mindegy, mit közvetít. Tanítani, nevelni persze általában nem éri meg. S hogy miképpen függ ez össze a karikatúra hanyatlásával? Az sem egy egyszerű dolog, nem elég csak rápillantani, be kell fogadni, értelmezni, ami viszont nehéz, erőfeszítést igényel, erről meg ugye egyre inkább leszoktat a média.

(Fónai Imre cikke a Somogyi Hírlap szilveszteri számában jelent meg. A díjról és a kiállításról a Népszabadságban is olvashatunk.)