Tavaly tavasszal, egy bulvárlap cikke okán Ádánd váratlanul a figyelem középpontjába került. Már akkor kénytelenek voltunk egy rövidke cikk erejéig foglalkozni a Sarolta nevű ádándi boszorkány „legendájával”. A bulvárlap azonban idén újra elővette a történetet, amelyet más weboldalak is átvettek, míg végül a Comment:com is írt egy bejegyzést a cikkről. Így esett, hogy honlapunk forgalma soha nem látott magasságokba emelkedett. Utánajártunk hát, honnan ered a különös boszorkányhistória.
Hollywood szelleme
A történet eredete egy, vélhetően siófoki fiatalok („Ifjú Írók Klubja„) által az 1999-es „The Blair Witch Project„ című amerikai film története nyomán megírt horrorisztikus (helyesírású) rémmese 2000-ből, amely a következő címmel jelent meg:
Ebben a meglepő nevű Gunbachner Sarolta csupán mellékszereplő. Még nem ádándi, hanem (sió)foki – és egyelőre nem is férfifaló boszorkány, hanem egyszerű, földesurába szerelmes cseléd. Az 1548. évben (eredetileg születése, és nem a halála éve volt 1510) ez az asszony valamilyen különös okból gyalog elindul a 15-16 kilométerre(!) fekvő Hetyére ebédet vinni a parasztoknak. Útközben elfogják, hamisan megvádolják, majd visszahurcolják saját falujába, Fokra a házához, amit rágyújtanak. A háza helyén (tehát Siófokon) később kolostor épül – ebben a kolostorban játszódik az eredeti rémtörténet.
Egy hoax születése
A bulvárlap újságírója rábukkant tehát erre a mesére. Kideríthette, hogy az abban még csak távoli úticélként szereplő Hetye a mai Ádánd község területén feküdt. Könnyen lehet, hogy fantáziáját megragadta az ott álló, impozáns templomrom – a történet második-harmadik változatában ugyanis valahonnan felbukkan egy gonosz bíboros is (Richelieu?), a jámbor Sarolta asszony pedig már fiatal, ledér ádándi boszorkányként szerepel, akinek pontos lakhelyét, esetleg a sírját is ismerjük, sőt: a későbbi cikkek a történetet mint ősi, ádándi legendát említik.
Ekkor vesznek mulatságos fordulatot az események. Különféle főboszorkák és vajákos asszonyok a cikkek nyomán azonnal meglátják a kínálkozó lehetőséget. Gonosz szellemeket érzékelnek, rontást űznek, átkot törnek meg. Derék helyiek kezdenek el úgy emlékezni, hogy Sarolta legendáját már korábban is ismerték.
A mese eredeti szerzője bizonyára maga sem gondolta volna, hogy története ilyen színes és hosszú karriert fut majd be a hazai bulvársajtóban. Meglehet, hogy nem is tud annak kalandos utóéletéről. Mostanra mindenesetre tisztes honoráriumra tarthatna igényt.
Ádánd község valódi története nem kevésbé izgalmas és színes – ezért talán némi szomorúsággal kell tudomásul vennünk, hogy egy ehhez hasonló, megmosolyogtatóan bugyuta boszorkányhistóriára – lényegében egyszerű hoaxra – van ahhoz szükség, hogy a közönség figyelme, ha csak egy-két napra is, de felénk forduljon.
Lássuk azonban a tényeket!
Ádánd, ahogyan a környező árpád-kori települések (így Hetye, Éliás, Pösze, Kisfalud) mindegyike elpusztult a török hódoltság idején, illetve a török kiűzésekor, a hosszú és kíméletlen harcok alatt. Ádánd akkori lakói a családjaikkal, jószágaikkal a közeli Búlátó-völgybe menekültek – a rajtuk ütő török martalócok azonban kíméletlenül lemészárolták őket. Ennek a szomorú eseménynek őrzi máig az emlékét a völgy neve.
A környék legnagyobb és legrangosabb települése a török idők előtt Hetye volt. Ennek gyönyörű, árpád-kori templomtornya máig büszkén áll – a térség egyik legszebb, legértékesebb műemléke. (Még Hetyének sem volt azonban kolostora.)
Ma sajnos azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy pontosan hol volt a középkori Ádánd – azt pedig végképp nem, hogy a régi falu temetője, pláne egyes házai hol állhattak.
Az új falut a harcok elvonulása után, az 1600-as években alapították mai helyén a környező falvak túlélői, illetve a Felvidékről érkezett telepesek. (A község temetője ekkor még a református templom kertjében volt. Az új, ma is használatos temető, amelyre a „legenda” hivatkozik, csak jóval később, II. József korában létesült a falu akkori szélén, egy legelőn. Ez a temető dombtetőn fekszik, és természetesen nincs a közelében láp.)
Ha tehát sújtja is átok Ádándot, az legfeljebb a bulvárlapok legkevésbé sem megtisztelő figyelme – és az ennek nyomán terjedő butaság. Most sem tudom hát másképp befejezni ezt a cikket, mint Könyves Kálmán király szavaival: “De strigis vero quae non sunt nulla quaestio fiat” – Boszorkányokról pedig, mert ilyenek nincsenek, több szó ne essék!