Andersen után szabadon – így zajlott az első helytörténeti kiállítás Ádándon
Volt egyszer száznyolcvan régiség, egytestvér valamennyi, mert ugyan nem ugyanabból az ócska korból származtak, azért rokonként tekintettek egymásra – ugyanaz a vasfog mardosta mindannyiukat. Puskája szerencsére csak a fényképes katonáknak volt, szemük egyenesen előretekintett az asztalról a jövő fiaira. Amikor beléptek a látogatók a kiállításra, a rég porosodó tárgyak meghallották az első modern szót ebből a világból: régiségek! Ezt egy egész falu kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta a kiállítást. Sorba állította a tárgyakat az asztalon. Mindegyik különbözött valamennyire a többitől, de kicsit viseltes, olykor törött, vagy rozsdás ruhájukban éppen olyan szilárdan állott mindegyikük.
Az asztalon, ahol a régiségeket fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis huszár volt. Apró, fakó fényképen állt ugyan, sokan észre sem vették, de ő nagyon is tudatában volt annak, hová került: gyönyörű asszonyokat, lányokat, sőt, porcelánfejű babákat látott maga körül. Minden takaros és csinos volt a kiállításon, de a legtakarosabb mégis a fotelben ülő kis teremtés volt. Őt is porcelánból készítették, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte – ez volt a ruhadereka –, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca.” Ez volna még csak nekem való feleség – gondolta vitézünk, pödört egyet a bajszán, fogta a régi beretvát, a lavórt, rendbe szedte magát, és elhatározta, hogy levelet ír a legszebb porcelánbabának. Kéznél volt egy régi írógép, hát neki is kezdett volna, ám ekkor surranó léptek zaja hallatszott.
Lement a Nap, sötét borult a teremre, s ekkor a régiségek, mintha könnyű álmukból ébrednének, nyújtóztak egyet, s megelevenedtek. Ez a Rózsi megint megégette velem a kicsinyke réklijét – panaszkodott a vasalók legidősebbike. Ugyan, az már vagy nyolcvan éve volt! – válaszolta gunyorosan a daráló, aki nagyon is büszke volt arra, hogy máig használatban van. Csak az irigység beszél belőle! – vigasztalta a petróleumlámpa – akiről dalt is írtak – szegény vasalót, és biztatóan nézett a rézmozsárra, segítsen ő is talpra állítani szegény, szégyenében hidegre hűlt vasaló asszonyságot. A világháborús katonaládában türelmetlenül dörömböltek az emlékek, de senki sem tudta kiengedni őket. Ott maradtak hát benn, és várták a másnapi látogatót, hátha az elég kíváncsi lesz, és közelebb hajol kinyitni végre a zárat.
Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: a fényképvitéz meg a kis baba, aki két lábán egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül nézett előre a fényképen, s nem vette le a szemét választottjáról.
Szerencsére egyikük sem esett ki az ablakból, gondos kezek őrizték mindannyiukat, nem volt sem papírcsónakázás, sem csatorna, sem hatalmas hal, amely elnyelte volna őket – úgy hívják, érdektelenség – a szegény katona fülébe nem csengett egy régi dal: Isten áldjon, jó vitéz, halálba mégy, halálba! A háborúnak vége volt. Csak nézte a babát, a baba meg őt, de szót nem váltottak.
A katona egyszer csak érezte, hogy valami hatalmas dolog történik, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, hangok hallatszottak, kíváncsi tekintetek fürkésztek, a léghuzat fölkapta a fényképet, az, mint egy lenge tündér, meglebbent, s közelebb sodródott a kisasszonyhoz. Már nem volt szükség írott levélre, és egyébként is, addigra új nap virradt, minden emlék visszaállt a régi helyére, fapofát öltött, vigyázzba állt, és nem árulta el magát. Megérkeztek az aznapi első látogatók, és ők nem okozhattak csalódást.
(Fenyvesi Zsófia)