A 80 esztendős Koltai János színművész vallomása a 750 éves Ádándról
„Aki gyermekkorában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az felnőttkorában másokon való erőszakoskodásban keres kielégülést, örömöt.” – Ezzel az idézettel kezdi Koltai János a beszélgetést, mikor Ádándhoz fűződő kapcsolatáról faggatom.
– Nekem gyermekkorom Ádándja a „szép és jó alkotás” kincseskamrája volt: a körülöttünk hullámzó, szabad horizontú somogyi táj, a gyerek kíváncsiságát szüntelen ébren tartó gazdag élővilággal. Az állatokat méhviaszból, agyagból meg is formáztam, ezekért pajtásaimtól madárfiókákat kaptam cserébe, melyeket felelősen nevelgettem is.
– Úgy tudom, édesanyád Mónos-lány volt, innen eredeztethető ádándi kötődésed. Hogy is néz ki ez a családfa? Én még ismertem a néhai Mónos Karcsi bácsit és testvérét, Pista bácsit, mindketten köztiszteletben álló iparos mesterek.
– Nekem ők unokatestvéreim voltak. Anyai nagyszüleim, Mónos István és Takács Zsuzsanna, 11 gyermeket segítettek a világra, ebből heten maradtak életben, köztük anyám is. Gyerekként Feri bátyámhoz kötődtem legjobban. Neki volt egy kocsmája a pálinkaház közelében, a lapban. Ehhez az engedélyt az első világháborús, súlyos következményekkel járó sebesüléséért kapta: fél lábát amputálták. (Ő „csak” megrokkant, de fia a 2. világháborúban a Don-kanyarban már az életét vesztette el Lajos nevű nagybátyánkkal egyetemben.)
– Hogy lettél te budapesti születésű?
– Anyám sok vidéki lányhoz hasonlóan, a fővárosban próbált szerencsét. Egy családhoz került gyerekek mellé, megismerkedett apámmal, összeházasodtak, s Budapesten telepedtek le. Így lettem én budapesti születésű, de ádándi nagyanyám révén falusi gyerekként éltem az életem 3-4 éves korom óta. Gyermekkori emlékeim nem csak a megszépítő messzeség miatt felejthetetlenek. És felejthetetlenek a játszótársak: Kajári Sanyi, Bíró Gyuri, Pap Pisti, Megyeri Pityu, Zrinyi Berci, Jónás Feri, az ördöngösen cselező Kátay. Nem számított, hogy ki zsidó, ki cigány, együtt rúgtuk a harisnyából tákolt rongylabdát, együtt barangoltuk be a határt és lestük a madarakat, a löszfal gyurgyókáit. Együtt alakítottuk ki rejtekhelyünket Laki Bözsi néni két híres eperfáján, onnan figyeltük a koppányi fahídon átdübörgő tehéncsordát, disznókondát. Nem egyszer voltunk tanúi a falu bikájának randalírozásának, mikor az artézi kútnál elszabadult az esti itatásnál. Innen láttuk azt is, amikor a „szovjet megszállás” idején a hídon őrködő motoros járőr lepuffantott egy katonát, mikor az lóháton arra vágtatott, szuronyán egy női kombinét lobogtatva diadaljelvényként.
– Ha már itt tartunk: a háborús időket hogy vészeltétek át?
– Amikor híre jött, hogy Ádánd is beleeshet a frontvonalba, anyám vezényletével elindultunk négyen (anyám, nagyanyám, öcsém és én) gyalogosan a Magyarkesziben élő rokonokhoz, ahol igencsak elálmélkodtak megérkezésünkkor. (Ekkor én kilenc éves voltam.) Mikor tiszta lett a levegő Ádándon, ’45-ben ugyanígy gyalogosan indultunk ide vissza. Ekkor már szerencsére felvett minket egy orosz katona által hajtott szekér, s elhozott Ádándra. A gyaloglós korszaknak azonban ezzel még nem lett vége. Más közlekedési alkalmatosság nem lévén, a háború befejeztével Budapestre is gyalog vágtunk neki az útnak! Elővigyázatosságból nem az országúton haladtunk, mert velünk tartott Mariska rokonunk is, s egy fiatal nőnek akkoriban nem volt ajánlatos szovjet katonával találkoznia… Útközben még nagyon frissek voltak a háborús pusztítás nyomai: a szétlőtt tankok, a romos házak, a temetetlen halott katonák nem gyerekeknek való látvány volt. Ezekre élénken emlékszem, arra viszont nem, hogy mennyi ideig tartott az út, nyilván nem egy nap alatt értünk el Érdig, ahonnan már volt vonatközlekedés. Még gyaloglásunk idején történt velünk egy felháborító dolog. A szükség úgy hozta, hogy a bokrok közt támadt elintézni valónk, az élelemmel megrakott kosarunkat az úton hagytuk. Arra vágtatott egy lovas kocsi, gazdája egyenesen neki az elemózsiás kosárnak, miközben azt kiabálta: „rohadt feketézők!” – azt hitte, azért tartunk a főváros felé, hogy ott jó pénzért áruljuk a portékánkat. Természetesen minden tönkrement, a tojások összetörtek. A kocsisnak a vágtázástól lerepült a sapkája, mire én gyermeki tehetetlen dühömben úgy vettem elégtételt, hogy belepisiltem.
– Korodnál fogva még láthattad azokat az épületeket, melyeknek ma már nyoma sincs. A zsinagógára hogy’ emlékszel?
– Jártam is benne. Voltaképpen csak egy imaház volt, kb. 10 x 10 m-es méretben, rituális célokat szolgáló tisztasági fürdő is volt benne.
– Úgy tudom, a ház, ahol most éltek, nem a szülői ház. Hogy’ sikerült pont a szemközti házat megszerezni?
– A nagymama, akit imádtam, 1956-ban nálunk halt meg Budapesten. Én ragaszkodtam hozzá, hogy ő csakis Ádándon nyugodhat, a nagypapa mellett, s így itt lett eltemetve. A házat az örökösök eladták. Így egy időre megszakadt kapcsolatunk a faluval. Aztán, amikor a fiam négy éves lehetett, áthoztam őt zamárdi nyaralásunkból, hogy megmutassam neki, hol töltöttem én boldog gyermekkoromat. És mit ad Isten, a nagymama házával szemben épp eladó volt a ház! Nosza, megvettük, anyám boldogan csinosítgatta, gondozta a kertet. Azóta ez a mi paradicsomunk, amikor csak tehetem a színházi feladatok mellett, itt töltöm a szabad időmet. Gondozom a kertet, írogatok, festegetek. Épp most hozzák majd vissza Ábrahámhegyről a kiállított képeimet.
Én Ádándnak nagyon sokat köszönhetek. Köszönöm a gyermekkoromat, mely oly sok értékes útravalóval tarisznyált fel. Köszönöm a példát, a gazdaemberek erőt, tisztességet, szeretetet megmutató tetteit, melyek a rend, a tisztaság, a munka, az alkotóerő, a teremtő, eleven élet példázatai voltak, a követendő út! Einstein jut eszembe: „Csak nagy és tiszta személyiségek példája képes nemes felfogást és tetteket előidézni.” Előttem voltak nagy példák, én igyekeztem követni őket. Remélem, ez sikerült valamennyire.
Ahogy beszélgetésünk után elválunk, egyre erősebben látom lelki szemeimmel azt a La Mancha lovagját, akit ő formált meg – számomra – a leghitelesebben. Hallom, ahogy énekli az Álomdalban:
„Bízom hát, mert ki céljához hű, tudja, hogy merre lép.
Arra Glória nem vár talán, csak egy csöpp békesség.
Ha egy kicsit jobb lesz a világ, nem volt értelem nélkül a lét.”
Neisz Péterné