Andersen után szabadon – így zajlott az első helytörténeti kiállítás Ádándon

Volt egyszer száznyolcvan régiség, egytestvér valamennyi, mert ugyan nem ugyanabból az ócska korból származtak, azért rokonként tekintettek egymásra – ugyanaz a vasfog mardosta mindannyiukat. Puskája szerencsére csak a fényképes katonáknak volt, szemük egyenesen előretekintett az asztalról a jövő fiaira. Amikor beléptek a látogatók a kiállításra, a rég porosodó tárgyak meghallották az első modern szót ebből a világból: régiségek! Ezt egy egész falu kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta a kiállítást. Sorba állította a tárgyakat az asztalon. Mindegyik különbözött valamennyire a többitől, de kicsit viseltes, olykor törött, vagy rozsdás ruhájukban éppen olyan szilárdan állott mindegyikük.

Az asztalon, ahol a régiségeket fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis huszár volt. Apró, fakó fényképen állt ugyan, sokan észre sem vették, de ő nagyon is tudatában volt annak, hová került: gyönyörű asszonyokat, lányokat, sőt, porcelánfejű babákat látott maga körül. Minden takaros és csinos volt a kiállításon, de a legtakarosabb mégis a fotelben ülő kis teremtés volt. Őt is porcelánból készítették, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte – ez volt a ruhadereka –, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca.” Ez volna még csak nekem való feleség – gondolta vitézünk, pödört egyet a bajszán, fogta a régi beretvát, a lavórt, rendbe szedte magát, és elhatározta, hogy levelet ír a legszebb porcelánbabának. Kéznél volt egy régi írógép, hát neki is kezdett volna, ám ekkor surranó léptek zaja hallatszott. Continue reading “Régiségek meséje”