Nemrég az egyik hazai bulvárlap közölt meglehetősen zavaros és szenzációhajhász cikket egy bizonyos rejtélyes, Sarolta nevű ádándi boszorkányról, akinek a szelleme máig kísért a falu környékén:

„A férfiak százait elcsábító Saroltát 1510-ben vetették máglyára ledérségéért, s nyughatatlan szelleme azóta kísért Ádánd környékén. A helybéliek jól ismerik a fekete históriát, és messzire elkerülik a baljós környéket, ahol egykor Sarolta háza, később pedig egy sok borzalmat látott kolostor magasodott.”

Maga a történet természetesen az első szótól az utolsóig mese, alighanem a tréfás kedvű újságíró saját szerzeménye. Ezzel szemben a magyarországi boszorkányperek egyikében, Szántó István 1695-ös tanúvallomásának jegyzőkönyvében valóban felbukkan Ádánd neve – ha nem is gonosz, ártó boszorkánnyal, de egy Ádándon lakó gyógyító asszonnyal kapcsolatban:

„…Egyebet nem tud, hanem hogy ezen fatensnek (tanúnak) magának is az fiát meg vesztették, az mikor panaszkodott felőle, Rostási Imréné azt mondta, hogy ládd, ládd, ugyan miért mondtok mindenkit boszorkánynak? És ugyan elvitte az fatens máshova gyógyítani a fiát, de az orvos asszony sem gyógyíthatta meg (az ki Ádándon lakott), azt mondván, hogy nálatok lakik az, ki meg vesztette…”

Könyves Kálmánnal szólva tehát: „De strigis vero quae non sunt nulla quaestio fiat – Boszorkányokról pedig, mert ilyenek nincsenek, több szó ne essék”

(2011-ben megpróbáltuk kinyomozni a „Sarolta-legenda” eredetét. Itt olvasható, mire jutottunk.)